Short stories

Justin Bieber Fanfiction

Nothing like us

Figyelem! Az alábbi történetnek nincs valóságos alapja, csak egy kitalált történet, RÉSZBEN kitalált helyszínekkel és RÉSZBEN kitalált szereplőkkel.

Just in- Bennem van

Nothing like us

Írta: Harriet E. Everett

Figyelem! Az alábbi történetnek nincs valóságos alapja, csak egy kitalált történet, RÉSZBEN kitalált helyszínekkel és RÉSZBEN kitalált szereplőkkel.

1. fejezet

A poggyászom mázsás súlya mintha belecsimpaszkodna a bicepszembe. Ha egy méternél tovább kell ráncigálnom, itt hagyom. Alighanem nyolc órája lóg az ujjaimon a bőrönd fogantyúja, csak akkor hagytam magára a táskát, mikor nem tudtam betuszkolni a reptéri mellékhelyiség keskeny fülkéjébe. Alighanem egy kilométer van vissza az úti célomig, már azt is vonakodva teszik meg a lábaim. Sem a cipőm, sem én nem vagyok hozzászokva a kisvároshoz tartozó macskakövezett utakhoz.
Mivel már képtelen vagyok egy lépésnél is többet megtenni, megmakacsolom magam és nemes egyszerűséggel megállok az út közepén. Cipősarkaim még egyet-egyet koppannak, mikor a lábaimat egymás mellé helyezem. Gyanús csend honol a városban, gőzöm sincs mivel magyarázható ez a tény, tekintve az időre és az égbolt színére. Este hat óra, lágy szellő kap az ember hajába. A nap lenyugvóban, egy felhő sincs az égen ami pontosan olyan kék színben pompázik, mint a lakótársam kontaktlencséje. Jobbra fordítom a fejem, s megnézem a közeli kereszteződésnél az útszélén álló táblán, hogy melyik utca is az, amelyikben állok. Nem mintha nem tudnám csukott szemmel is megállapítani, de a biztonság kedvéért vetek rá egy pillantást. Ahogy gondoltam. Old Riverside. Átnézek az utca túloldalára, balra fordítom a fejem és a templomba ütközik a tekintetem. Teljesen megfeledkeztem róla, bár két évvel ezelőtt minden vasárnap végigsétáltam a padsorok között.
Azon kapom magam, hogy most is így teszek. Felkapom a gurulós táskát és magam mögött vontatom, mint ahogy azt egész nap tettem. A templom előtt van egy árok sűrű fűvel amivel New York-ban nem igen találkozik az ember. Ahelyett hogy a járdán mennék végig, be a templom kapujáig, átugrom az árkot, mintha még mindig egy 7 éves gyerek lennék és magával rántom a koffert is, minek kerekei meg-meg akadnak a fűcsomókban. Felemelő érzés végre nem a macskaköveket érezni a talpam alatt. Cipőm hét centis sarka belesüpped a földbe, de a sár nem hagy rajta nyomot, mert már ugrok is tovább a járdaszegélyre. A kápolna előtt kis tábla hirdeti az épület adataid: ki és mikor építette, valamint a nyitva tartást és az előírásokat is rányomtatták a papírra. Szemeim végigfuttatom magamon, majd úgy döntök megfelelek a rendszabályoknak és belépek a katedrálisba. Nem akarom megzavarni a csendet, így az utazótáskám az ajtó mellett felejtem. Próbálok lábujjhegyen osonni, hogy ne üssek hangot lépteimmel a fényesre mosott márványlapokon. Kicsit arra emlékeztet a szituáció, amikor évekkel ezelőtt, mikor talán első vagy második osztályos lehettem a helyi iskolában, mindig lábujjhegyen jártam mert úgy közelebb lehettem a díszes kupolához, amit többször meg is próbáltam lerajzolni és azt gondoltam, így a Mindenhatónak jobb a rálátása rám. Visszagondolva erre, hülyének érzem magam.
A templomban sokkal hűvösebb van, mint kint a szabadban. Hajamat a hátam mögé vetem és lekuporodok egy padra az oltártól balra, a tér közepe felé. Keresztbe teszem a lábaim és nézek előre ki a fejemből. Úgy csodálok meg minden egyes részletet, mintha életemben először és utoljára lennék itt, pedig az biztos, hogy nem ez az első alkalom, azt pedig, hogy az utolsó-e, még én sem tudhatom.
Annyira jól esnek ezek a nyugodt percek a mozgalmas nap után, hogy elüldögélek egy darabig, talán csak két percig, de lehet, hogy tizenötig. A telefonom a táskám mélyére van süllyesztve. Egy idő után megelégelem az ücsörgést, szeretnék végre letusolni és vízszintesbe helyezni magam, így egy sóhajtás kíséretében felállok és végigsimítok a fából faragott ülőhelyen. Olyan szép díszes! Hogy lehet, hogy korábban nem figyeltem fel a részletekre?

Este hét óra körül érek a nagyiékhoz, ahogy megteszem még a két utca távolságot, pár gyereket vélek felfedezni, ahogy játszanak a ház előtt, vagy a hátsó udvarban. Végre kezdek megnyugodni, hogy mégsem evakuálták a várost és felejtették el sárga szalaggal körbekeríteni. Átvágok a pázsiton, ez valamiféle rossz szokásom lehet, ha lehet ezt szokásnak és rossznak nevezni. A kocsifelhajtón nagypapa régi Mustang-ja parkol, akár fel is hívhattam volna, hogy jöjjön értem a vonatállomásra, de nem volt szívem ezekben a késői órákban zargatni és megkérni, hogy hagyja ki miattam a délutáni műsorait. Felsétálok a verandára és a barna kopott ajtó mellett megnyomom a csengőt. Kétszer hosszan és egyszer röviden. Bár tudom, hogy nagymama le fog cseszni, amiért nem mentem be csak úgy egyszerűen, mivel az ajtó általában nyitva van, csak estére zárják be, valamint kulcs is van nálam, de nem tudom megállni, hogy meg ne várjam, míg valamelyikük ajtót nyit.
Hallom, ahogy a parketta megereszkedik egy ember súlya alatt, ahogy valaki lenyomja a kilincset és ahogy az ajtó zsanérjai nyikorognak.
-Papa!- köszöntöm és szélesen elmosolyodom. Egyáltalán nem mű a mosoly, egyszerűen ha ránézek, fülig ér a szám. Kinyitja a szúnyoghálóval felszerelt ajtót is, ami kicsapódik mellettem, majd beleütközik a falba.
-Szervusz, bogaram! –magához ölel, fejemet kemény sörhasára hajtom. Két puszit nyom az arcomra, amit én is viszonzok, majd megtántorodok a kellemetlen érzéstől, amit a borostája érintése okoz.
Kitárja előttem az ajtót, majd beljebb tessékel. A bőröndömet is megpróbálja elvenni tőlem, de nem engedek. Egyenesen előre haladunk, elmegyünk a folyosón lévő cipőtartó szekrény és a fogas mellett, de nincs mit felakasztanom rá, viszont a cipőmet hanyagul lerúgom a lábamról majd nagyot sóhajtok, mikor a talpam végre vízszintes terepre lép és a hideg fehér kő felfrissíti kicsit. A nagyi már biztosan vár már minket a konyhában. Tudja, hogy jövök, így le sem feküdne addig aludni, míg a saját szemével nem látja, hogy biztonságban megérkeztem. Ahogy gondoltam, a konyhában vár, a konyhabútornak dőlve iszogat egy csésze teát, ami ha jól sejtem valami zöld fűből kotyvasztott össze. Ahogy meglát, szinte eldobja a bögrét és a karjába ránt, ahogy azt a papa is tette az imént.
-Édes lányom, mennyit nőttél! –eltol magától és a fejem búbjától a kislábujjamig minden részletet feljegyez és elraktározza agya egy hátsó zugába. Minden alkalommal ezt mondja amikor találkozunk és én minden alkalommal biztos vagyok benne, hogy ugyan annyi centi és kilogramm vagyok, mint legutóbb voltam, szóval nagymama a „nőttél” alatt valószínűleg azt érti, hogy „eljárt feletted az idő”.
-Kösz, mama! Örülök, hogy látlak titeket!- rámosolygok mindkettejükre, majd ledobom magam az ebédlőasztalnál álló egyik székre. Még egyszer körbejáratom a szemem a ház falain, minden ugyan olyan mint régen, valami még is más, a szememnek hozzá kell szoknia a rég nem látott, de ismerős környezethez. Hülyén hangzik, ugye?

-Valami kaját, kérlek! Kilyukad a belem! –nagyinak példamutató unokája vagyok, soha nem tiltakoztam amikor étellel akart tömni, sőt néha volt, hogy megkérdezte, nem vagyok-e rosszul, mert már annyit ettem. Azóta a pillanat óta soha nem próbál meg letuszkolni egy falatot sem a torkomon, tudja, hogy ha éhes vagyok, akkor képes vagyok megenni a fél hűtőszekrényt is. Nem hivatkozom arra, hogy elfogok hízni és nem bíbelődöm a kalóriák kiszámolásával sem. Ilyen lenne egy tökéletes unoka, vagy tévedek?
Nagyi elém tesz egy bögre hideg kakaót, tudja, hogy ez a kedvenc italom a nyári hónapokban is, majd egy tányéron elém csúsztat két szendvicset, amit előreláthatólag két perc alatt eltüntetek. Nagypapa visszavonult a nappaliba, hogy a focimeccset nézze, a nagymama viszont úgy dönt, hogy még marad és rám száll kicsit.
-Milyen lett a bizonyítványod?-kérdezi, miközben feljebb tolja a szemüvegét és ő is leül az asztalhoz. Újra a kezébe veszi a bögréjét, minek pereme fölött kukucskál rám. Tudtam, hogy ezzel fogja kezdeni.
-Amint előkotrom a bőröndöm aljáról megmutatom és odaadom az évkönyvbe készült fotóimat is.- két falat között motyogom és egy halvány mosollyal is megajándékozom miközben letörlöm a morzsákat a szám széléről.
Nagyi minden rólam készült képet bekereteztet és felakaszt a nappali falára. Néha kicsit bizarr végignéznem a falakon, amin csaknem húsz kép díszeleg rólam. És annál kínosabb, amikor a tekintetem akarva vagy akaratlanul, de kiszúrja a fogszabályzós képet, vagy azt, amelyiken félig le volt borotválva a szemöldököm és arról a műalkotásról sincsenek jó emlékeim, amin felpuffadt arccal ábrázolnak. Akkoriban pont mumpszom volt. Még az egész normális képeken is találok hibákat magamon. Ilyenek az önkritikusok, nem de bár?

Miután a mama elenged, sikerül végre lezuhanyoznom, megszabadulnom az izzadságtól és valamelyest felfrissülnöm is. A fürdőből visszafele menet a szobámba a nagyszüleimet már nem találom a nappaliban, sem a konyhában így én is nyugovóra térek, bár csak fél kilencet üt az óra. A szobában bár több mint fél éve nem aludt senki, még mindig tisztaság van, sehol egy porszem. Bekapcsolom a régi kis tv-t és kapcsolgatni kezdek a helyi adók között. Furán hat az akcentus, bár régen én is így beszéltem. Végül miközben fél füllel hallgatom a híreket, a bőröndömet felnyitom és az ágyra fektetem, majd elkezdek kipakolni belőle. A piperecuccokat a régi íróasztalomra teszem sorba, a ruhák összehajtogatásával nem is törődve behányom őket a szekrénybe, ami amikor kinyitom üresen kong.
Ez volt a régi szobám. Régen a zöld falakon egy négyzetcentiméternyi üres hely sem volt, teleragasztgattam poszterekkel, jelentéktelen cetlikkel, matricákkal és a teendőim listáival, nehogy elfelejtsek valamit. Viszont most, hogy már többnyire New York-ban lakom az egyetem miatt, leszedtem mindent a falról, hátha a nagyiék vendégül látnak valakit az ünnepekkor, vagy bármikor a távollétemben.
Mielőtt elaludnék, megállapítom magamban, hogy sokkal jobban hiányzott a szülővárosom, a ház ahol felnőttem és a nagyszüleim, mint sem azt gondoltam volna. Örülnék, ha felvettek volna egy közelebbi egyetemre és a nagyiéknak nem kellett volna besegíteniük a tandíjamba, de sajnos nem így alakult. Be kell érjem évi két látogatással, egy párnapossal hálaadáskor és egy hosszabbal a nyári szünetben, mint most.
Roseburke számomra olyan, mint a hawaii szigetek, mindenki azt kívánja bár csak örökre ott maradhatna. Általában, amikor hazalátogatok, itthon ülök a nagyszüleimmel és tanulok –ezúttal is magammal hoztam a könyveimet- vagy olvasok esetleg filmeket és sorozatokat nézek kikapcsolódásként. Most viszont ahogy a tenyereimet a tarkóm alá csúsztatva megdöntöm a fejem és a plafont bámulom, rá kell hogy jöjjek, egyik 21 éves sem ezt csinálja szombat esténként.
Így fogom magam, felpattanok az ágyból, akármennyire is fáradt vagyok és előkapok a szekrényből egy fekete csőszárú farmert valamint egy sötétkék buggyos pólót és rá kell jöjjek, hogy ezek a legizgalmasabb ruhadarabok szerény ruhatáramban. Egy évben csak kétszer járok vásárolni, egyszer télen, hosszabb, meleg ruhákat és egyszer nyáron, valami szellősebbet venni. Szemmel láthatóan már nem ártana beiktatnom egy „akció vadászatot”.
Felhúzom a folyosón hagyott magas sarkú cipőmet, mert annak a talpa viszonylag jól ki van taposva, így ennél jobban nem fájdulhat meg tőle a lábam. Belebújok és kisettenkedek a házból, a bejárati ajtón elhúzom a reteszeket, elfordítom a kulcsot, majd amint átléptem a küszöböt bezárom magam mögött, s a járdára lépve a fák takarásában eltűnök az éjszakában.

2. fejezet

Már fél tízet üt az óra, amikor odaérek a város egyetlen szórakozó helyére az Agatha’s night club-ba. Ez a klub már azóta üzemel, hogy az eszemet tudom. Emlékszem az első alkalomra, amikor eljöttem ide. Talán 8. osztályos lehettem. Ezt a helyet nem úgy kell elképzelni, mint a nagyvárosi kaszinókat és sztriptíz bárokat. Ez csak egy egyszerű helyiség, a fiatalok legnagyobb örömére hangos zenével, csocsó és biliárd asztalokkal és egy kis bárral, ahol csak is kizárólag 21 éven felülieket szolgálnak ki alkohollal. A klub otthont ad azoknak a fiataloknak, akiket a szüleik nem engednek át a legközelebbi nagyvárosba egy ismertebb mulatozóba és persze ott vannak azok –velem együtt-, akik ha mehetnének sem mennének át Londonba szórakozni. Ez a hely sokkal otthonosabb azoknál a londoniaknál, ahol ráadásul még belépő díjat is szednek. Régen gyakran itt gyűltünk össze hétköznapokon is, csak úgy szórakozásból.
Ahogy ellépek az ajtó melletti hamutartó mellett és lenyomom a kilincset, már is megtöltik a fejemet a kellemes emlékek. Semmi nem változott. Ugyan az a barna lambéria a megsárgult falak, ugyan az a kockás vászon asztalterítő van az asztalokon mint amikor legutoljára voltam itt. Az egyik asztalon még egy használt szalvétát is felfedezni vélek, amit mintha szinte ugyan ott láttam volna évekkel ezelőtt, bár tudom, ez képtelenség. A bár pultja mögött, pedig mint mindig, Agatha a bár tulajdonosa áll. Ő sem változott semmit, csak a haja más színű –ezúttal vörös, akár a vér- és a ráncok teltebbek a szeme sarkában.
Beljebb megyek hát, mert nem azért jöttem, hogy egész este az ajtóban állva csodálkozzak azon, hogy van ami nem változik.

Beljebb sétálva és körülnézve rájövök, hogy nincsen tömegnyomor, viszont annyian azért jelen vannak, hogy az hangzavarral járjon. Ezért amikor odasétálok a bárpulthoz, hogy megszólítsam Agatha-t, egy kicsit hangosabban kell beszélnem, hogy a hangos zenétől és az asztali focizóktól meg azok szurkolóitól meghallja, amit mondok.
-Szia! –Agatha-t mindenki tegezi és ha nem így tennék akkor biztos megkérne rá. Ismer engem is, a nagyszüleimet is és a szüleimet is ismerte.
Leülök egy magas, fekete bárszékre. A tőlem balra lévő négy széken nem ül senki. Agatha poharakat törölget egy konyharuhával és sorba állítja őket a mögötte lévő üvegezett szekrényben. Amikor köszönök, ágaskodva próbál a legfelső polcra tenni egy poharat. Mosolyogva figyelem, hisz tudom, hogy én simán, még magassarkú cipő nélkül is felérném.
-Helló!- felcsillan a szeme, amikor megfordul és rám néz. Olyan szélesen mosolyog mint én viszont az ő arcán a meglepődés is tükröződik. –Édes istenem!- tátogva és kezét maga előtt kinyújtva megkerüli a pultot és villámsebesen megtéve a köztünk lévő távolságot magához ölel én pedig viszonzom a kedves fogadtatást.
-Kiköpött mása vagy édesanyádnak!- barna szemével arcomat fürkészve felül a mellettem lévő székre a konyharuhát a pultra dobva. Szembe fordulok vele és keresztbeteszem a lábaimat míg ő sóhajt egyet. –23, 24? 25 még biztosan nem lehetsz! –bal könyökét a pultra támasztja, állát pedig az öklére.
-Még csak 22 leszek, Agatha!
-Hát persze! Bocsáss meg aranyom, csak olyan rég volt már…hogy itt voltál. Nagyon eltűntél. –ajka lekókad és lassan, alig észrevehetően csóválni kezdi a fejét.
-Csak tanulok.-megvont vállammal nyomatékosítom a „csak” szócskát, de Agatha-nak ez nem elég magyarázat. –New York-ban. –teszem hozzá. –Orvos leszek.

Agatha-val egészen éjfélig elhúzódik a beszélgetésünk. Látszólag nagyon szívén viseli a sorsomat, mindent tudni akar rólam, hogy megy a tanulás, ösztöndíjat kapok-e, hogy normális körülmények között élek-e a „Nagy Almában”, mikor kapom meg végleg a doktor titulust és hogy van-e már udvarlóm. Apa akkor jegyezte el anyát, amikor mindketten betöltötték a 18. életévüket és akkor házasodtak össze, amikor 21 évesek lettek. Már boldog házaspárként vonultak be az egyetem falai közé. Sajnálatos módon el kell szomorítsam Agatha-t, nem hogy eljegyezve nem vagyok, barátom is csak egy volt a 21 év alatt.
Éjfél körül úgy döntök, hosszú volt már a nap, így búcsúzkodni kezdek Agatha-tól. Alig akar elengedni, ragaszkodik hozzá, hogy várjam meg a zárórát és hazavisz. Megköszönöm az ajánlatát, de úgy döntök hogy hazafelé ki szeretném szellőztetni a fejem, viszont megígérem neki, hogy a nyáriszünet alatt még meglátogatom.
Agatha amúgy özvegy, a férje egy építkezésen vesztette életét amikor fiatal házasok voltak. Agatha nem házasodott újra és gyereke sincs. Egy ideig a helyi iskolában tanított, aztán nyugdíjba ment és megnyitotta az Agatha’s night clubot, hogy továbbra is kapcsolatban maradhasson a fiatalokkal.

Ahogy kilépek az utcára kellemes hűvös levegő csapja meg az arcomat, a karomat és a vállamat. Egész nap úton voltam és akármerre mentem égettek a nap sugarai, most jólesik ez a kellemes nyáresti lehűlés.
Ahogy hazafele baktatok a lámpák által sárgára világított utcákon, csak az jár a fejemben, hogy holnap június 8.-a lesz, a szüleim halálának évfordulója. A legtöbb ismerősöm úgy tudja vagy azt gondolja, hogy a szüleim autóbalesetben haltak meg, de ennek nincs valóságalapja. Kis városban nőttem fel, itt hamar lángra kapnak a pletykák. Persze aki személyesen engem kérdez, az megtudhatja az igazságot, nincs miért titkolóznom.
A történet ugyanis nagyon egyszerű és szívszorító.
Amikor kiderült, hogy édesanyámnak rosszindulatú agydaganata van, ami ugyebár nem gyógyítható, a szüleim mind a ketten bevettek egy-egy marék altató gyógyszert lefekvés előtt, még adtak egy utolsó jóéjt puszit, majd elmentek lefeküdni, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Még csak négy éves voltam, ha látszódott is rajtuk, vagy volt valami jel arra, hogy valami nem oké, valószínűleg nem vettem észre. A következő amire emlékszem az, hogy a nagyi segít bepakolni egy bőröndbe a játékaimat és a ruháimat, a nagyapa pedig lehurcolja a lépcsőn és berakja az autója csomagtartójába.
Halvány fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, mennyi időre és hogy miért.
Aztán amikor nyolc éves lettem és az iskolában faggatni kezdtek, hogy miért csak a nagymamám van jelen az anyák napján rendezett ünnepségeken, a szülői értekezleteken és minden más rendezvényen, rákérdeztem otthon. Akkor mondták meg nekem a nagyszüleim, hogy a szüleim nem egy hosszabb időre utaztak el, hanem örökre. Azóta kínoz az el nem múló fájdalom.
Ott voltam a temetésen is és halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy az egy temetés és hogy egyáltalán mi az, vagy hogy kié. Sírtam is, mert mindenki azt tette. A nagypapa kezét szorongattam, majd amikor felszólítottak minket, hogy kísérjük utolsó útjára az elhunytakat, a sírgödörhöz sétáltunk és mindketten a koporsó tetejére dobtunk egy-egy szál rózsát. Emlékszem, egy tüske még meg is bökte az ujjamat, pedig a nagymama még szólt is, hogy ne szorongassam annyira a virág szárát.
Ami még inkább elkeserítő, hogy négy évesen még olvasni sem tudtam, le sem tudtam olvasni a neveket a sírkőről vagy a koszorúkon logó fehér szalagokról. Évente csak párszor jártunk ki a nagyszüleimmel, persze gyanítom, hogy ők többször kimentek a temetőbe, csak nélkülem. Akkor sem tudtam még olvasni, csak figyeltem, ahogy a mama kicseréli a virágokat és elhullat pár könnycseppet amik hosszú csíkot rajzolva benedvesítették az arcát.
Aztán amikor már tudtam az igazságot és elmagyarázták nekem, hogy mi az a halál, amikor az ember szíve megszűnik dobogni és a tüdő is leáll a levegő beszippantásával majd kipréselésével, akkor éreztem csak úgy igazán, hogy tényleg elmentek, meghaltak. Attól a naptól kezdve minden hétvégén kimentem a sírhelyhez, vittem friss virágokat és letérdelve a sírkő elé megállíthatatlanul zokogni kezdtem.
Később, amikor 13 éves lettem, a nagymamáék odaadták a levelet amit a szüleim írtak búcsúzóul.

Már majdnem otthon vagyok, amikor eluralkodik rajtam a szomorúság és a tehetetlenség. De már megszoktam az érzést és tudom, hogy soha többé nem fog elmúlni. Nagyot sóhajtok és megszaporázom a lépteimet, hogy otthon minél hamarabb lefeküdhessek és kipihenhessem magam. A mai nap az elejétől a végéig fizikai megerőltetésekkel járt és nagyon elfáradtam…holnap lelkileg fogok kimerülni, már előre érzem a szomorúság és a gondolatok mázsás súlyát.
Fél utca választ el a nagyiék házától, már látni lehet a kertben álló nagy diófa sötét alakzatát, amikor valami másra leszek figyelmes. A szemközti ház előtt áll valaki. Nem látom tisztán, mert nem a főutcán sétálok. Az olyan kisutcákban mint ez csak pár utcai lámpa van, mindössze három. És ezek közül egyik sem világít az ismeretlen férfiember felé. Gyorsabban szedem a lábaimat, nem akarom, hogy észrevegyen, de hiába mert a magassarkú cipőm elárul. Az idegen mellett egy alig észrevehető apró vörös fény izzik, akkor jövök rá, hogy cigarettát tart a kezében, amikor három méter választ el a verandától. Majd abban a pillanatban, hogy előveszem a kulcsot a zsebemből és végig sétálva a kocsibejárón fellépek a lépcsőfokon, már azt is tudom, hogy ki az, aki a szomszéd füvére hamuzik. Maga a szomszéd.

Bezárom magam mögött az ajtót és leveszem cipőmet, hogy ne csapjak zajt. A cipőtartó szekrényen katonás rendben állnak a cipők és a papucsok így a rend fenntartása érdekében én sem hagyom szanaszét a lábbelimet. Elhaladva az üres és sötét konyha és nappali mellett, bemegyek a szobámba és ruhástól az ágyba dőlök. Nem vesződök olyasmivel, hogy pizsamát húzzak. A hasamra fordulok és összeszorított fogakkal és szemmel reménykedem benne, hogy akit látni véltem az nem az volt, akire gondolok.

3. fejezet

Ahhoz képest, hogy éjjel sokkal tovább voltam fent, mint általában az egyetemi kampuszon szoktam, korán kelek. Nyolc óra múlik el pár perccel, amikor kikászálódok az ágyból. A pólóm lecsúszott a vállamon, ebből jutnak eszembe a hajnalban és tegnap történtek. A redőnyt elfelejtettem lehúzni, így gyönyörű reggeli fény tölti meg a szobát. Megkerülöm az ágyat és az ablakhoz lépve elhúzom a függönyt. Már senki sem áll ott, ahol tegnap még volt valaki. Visszahúzom a fehér firhangot és gondosan megigazítom. Mivel már úgy is a szekrény mellett állok, gondolom nem ártana levetni a tegnapi holmikat és valami szellősebbet felhúzni. A tegnap a szekrénybe hányt ruháim közül kiveszek egy farmer anyagból készült rövidnadrágot, ami már ezer éves. Az alján foszlik az anyag, a hátsója pedig már fehérré kopott holott kék színűnek kéne legyen. Előveszek egy fehér trikót is, kint süt a nap, biztos nem fogok fázni. Mielőtt a fürdőszobába indulnék, még kiveszem a sportcipőmet a bőröndből, az ujjaimra akasztom és útban a konyha felé ledobom a többi cipő mellé, majd arrébb rugdosom, hogy ne legyen útban.
-Jó reggelt, papa!- köszönök neki amikor az ebédlőasztalnál találom a reggeli kávéja és újsága mellett.
-Neked is bogaram! Hogy aludtál?-felém mosolyog, majd a csészéje füle után nyúl.
-Mint a bunda. –és ez tényleg így is volt.
A fürdőben gyors fogmosás után felkötöm a tarkómon a hajam, magamhoz veszek egy szendvicset amit a pulton találok kifelé menet, belegyömöszölöm a számba és fél lábra állva beleugrok a sportcipőmbe.
A nagymamát a kertben találom, épp a zöldségeket kapálja.
-Add csak ide, majd én! –azzal ki is veszem a kezéből a kapát és folytatom a munkát. Ő mosolyogva megköszöni, majd nekiáll egy kosárba répát begyűjteni az ebédhez készülendő leveshez.
Mindketten tudjuk milyen nap van ma, még se szól egyikünk sem semmit. Általában mindig így van. Próbálunk úgy tenni, mint egy teljesen normális napon. És ez látszólag működik is.
Mire végzek a kerti munkával, már fél tíz felé jár az idő. A mama már nekiállt az ebédnek a konyhában, a papus pedig keresztrejtvényt fejt az asztalnál, ahol korábban is ült. Ahogy meglátnak az ajtófélfának támaszkodva, rögtön tudják mit akarok. Mindketten haloványan, de biztatóan elmosolyodnak. Nagyapa az asztalra csúsztatja a slusszkulcsait.
-Kösz, de azt hiszem gyalog megyek. Nincs messze.
-A virágok hátul vannak egy vödörben. –közli a nagyi is a fakanállal a hátsó ajtó felé bökve. Tudom, hogy ma már volt egyszer a temetőben és ő maga is vitt virágot.
-Köszönöm.-hebegem megint és indulok a virágokért. Kiveszem őket a vödörből és lecsöpögtetem a szárukról a vizet. Vörösrózsa majdnem az összes és van egy kis csokor fehér szegfű is. Mielőtt még elindulnék, visszamegyek a házba és levetem a koszos sportcipőt, majd felhúzok egy magasított talpú fekete bőrszíjas szandált.
Aztán elindulok a temetőbe.
Ezúttal a másik irányba kell menjek, nem a templom vagy Agatha clubja felé. Bal karomra fektetett rózsákkal és szegfűkkel robotolok a város széle felé. Elhaladok megannyi ismerős hely mellett, ahol évekkel ezelőtt naponta megfordultam. A játszótér, a park, az iskola és a mozi. Aztán a temető. Hiába, a városunk kicsi, de a sírkert mindig egyre terebélyesebb, ami nagyon elszomorít. Ahogy belépek a fekete kapun és átvágok a pázsiton újabbnál újabb sírokat kezdek látni, amik utolsó látogatásomkor még biztos nem voltak itt. Legalább öt új sírhely, tovább már nem is számolom.
Átvágok a füvön, hogy hamarabb odaérjek a szüleim nyughelyéhez, bár nem fűlik hozzá a fogam, hogy újra szembesüljek az igazsággal. Két sorral előrébb tolakodom a sírkövek között és végig megyek a soron. A szüleim fejfája a fák árnyékában nyugszik és egy pad van vele szembe, mert évekkel ezelőtt sokat üldögéltem itt a földön, így a nagymamáék ide tetettek egy fapadot ami már korhadni kezdett a sok esőtől aztán pedig a nyári szárazságtól.
Nem meglepően már egy csomó koszorú és friss virág hever a fejfa körül. A szüleimet mindenki kedvelte a városban. Mindketten itt születtek, törzsgyökeres Roseburke-iak. Ahogy én is. Helyet keresek a földön a nagycsokor vörösrózsának és szegfűnek, majd lefektetem őket és a sarkamra ülve leülök a földre. Nem különösebben érdekel, hogy poros lesz a térdem, vagy a fű zöld nyomot hagy a vádlimon.
Mint mindig, most is a könnyeimmel küszködve végigsimítok a kőbe gravírozott feliratokon.

Barbara McCall
szerető családanya és hűséges feleség.
Élt: 31 évet

Bob Bennet
szerető családapa, hűséges férj és derék katona
Élt: 31 évet

,,Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben,
lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.”

Amikor megkaptam a búcsúlevelet a nagyszüleimtől, amiben a szüleim mindent elmagyaráztak, egyszer elolvastam utána pedig bedobtam a nappaliban lévő kandalló tüzébe. Nem kívánom, hogy bárcsak ne tettem volna, mert a szavak a mai napig élénken élnek az emlékezetemben. Egyszer majd megérted…írta apa. Meglepő módon Ő írt szebben, az ő betűi sokkal kacskaringósabbak és kecsesebbek voltak. Kívánom neked kislányom, te is találd meg a szerelmed akit úgy szeretsz majd mint én édesanyád, kívánok neked erőt és egészséget egy életre. Ahogy már írtam, egyszer majd megérted. Majd ha annyira szeretni fogsz valakit, hogy az élet nélküle nem élet, hanem csak túlélés lesz. Amikor egy lépés is túl sok lesz majd nélküle…akkor majd megérted.

Kézfejemet végighúzom az arcomon letörölve róla a könnyeket, de éppen hogy végzek a mozdulattal, máris csordulnak ki a következő cseppek. Görcsösen markolom magam mellett a füvet és zokogok, a fülem dübörög, mintha az egész temető az én szipogásomtól lenne hangos. A vállam rázkódik, akárcsak a lelkem odabent. A szívem is összevissza, sebesen verve kalapál a mellkasomban. Nem, soha nem fogom felfogni! De amint e gondolatnak a végére érek, már tökéletesen értem.
-Ma 18 éve, ha nem tévedek.
A megállíthatatlan zokogásom egy csapásra abbamarad és az utolsó kipréselt könnycseppek még legördülnek az arcomon.
Aztán megfordulok. És újra sírni támadna kedvem. Mert ott áll Ő. Teljes életnagyságban. Mi a fene van a mai napon velem? Miért képes minden rohadt emlék elszomorítani?
A már magasan az égen járó nap elvakít, így ismét csak egy sötét alakot látok a fiúból, mint múlt éjjel, amikor a szomszédház előtt cigarettázott. De tudom, hogy Ő az. Ennyi év után is felismerem a hangját. A tenyeremmel napellenzőt formálok és a szemem fölé helyezem, eltakarva a napot.
-Justin?-kérdezem én, miközben felkászálódok a földről, megtörlöm az arcom- de még így is ragad a nedvességtől-, aztán pedig a tenyeremet a rövidnadrágom hátsó felében szárítom meg.
-Beebe.
Justin sokkal magasabb, mint amikor utoljára láttam. Nem magasodik felém, mert mindig is azonos volt a magasságunk, viszont most ha nem lenne rajtam a szandálom, öt centivel magasabb lenne nálam. A fehér pólója kíméletlenül rátapad az izmaira, a kockás ing ami a vállát takarja még inkább kihangsúlyozza a férfiasságát. Már nem az a 16 éves tinédzser, aki akkor volt, amikor utoljára láttam. Már a haját sem úgy hordja. Az egyetlen ami ugyan az rajta, a gyönyörű gesztenyebarna szemei.
Csak állunk egymással szemben, percekig egyikünk sem szól semmit. Észreveszem, hogy ő ugyanúgy felmér engem, mint ahogy én őt. Én nem estem át annyi változáson az évek során, mint ő. A hajam még mindig ugyanúgy hordom, mint 14 éves koromban, nem festettem át, nincsenek tetoválásaim és piercingjeim sem. Még is ő mondja azt:
-Megváltoztál.
Felvonom a szemöldököm, majd így felelek:
-Te is.
-Nem iszunk meg valamit?-kérdezi mielőtt nekem bármi is eszembe juthatna, hogy mi tévők legyünk most. Kezeit a nadrágzsebébe dugja és a lehető leglazábban ácsorog a válaszomra várva. Mindkét karján tetoválásokat vélek felfedezni.
-Oké. –rávágom, mielőtt még meggondolnám magam.
Van egy pár tisztázni való dolgom Justin-nal, amiknek a végére ma pontot fogok tenni. Nem akarok este úgy lefeküdni aludni, hogy azon rágódom, miért nem ragadtam meg az alkalmat, hogy mindenre fényt derítsek.
-Autóval jöttem. –mondja, majd a parkoló felé int és arra is terel, a karját a derekamra téve. Idegen és kínos az érintése, valószínűleg ő is észreveszi, mert rögtön visszahúzza a tenyerét.
Ahogy kisétálunk a fekete kapun, már tudom melyik az ő autója. Nem azért, mert a közelben nem is parkol másik kocsi, hanem mert süt róla a luxus. Egy narancssárga színű sportkocsi. Ahogy közelebb érünk Justin előveszi a zsebéből a slusszkulcsot, megnyom rajta egy gombot, mire az autó lámpái felvillannak és hallani lehet a zárak kattanását. Justin kinyitja nekem az anyósülés felőli ajtót én pedig becsusszanok a puha bőrülésre. Megkerüli a járművet, majd ő is beszáll.
Soha nem ültem még ilyen autóban. A motor járását szinte nem is lehet hallani. Amikor Justin gyorsít, szinte belenyomódok az ülésbe. Szép autó, de semmi pénzért nem kéne egy ilyen. Egyszer összetöröm, vagy tönkremegy benne valami aztán kifizethetem rá a gatyámat is.
Végig megyünk az útvonalon, amin érkeztem, elmegyünk a nagyiék háza előtt is, de nem állunk meg, megyünk tovább a város felé. Abszurd a látvány, amikor leparkolunk és otthagyjuk az autót a poros, koszos western filmbe illő főutcán, ahova egyáltalán nem illik egy sárga sportkocsi.
A város egyetlen éttermébe jöttünk, ahol a legexotikusabb étel a brokkoli krémleves. Ezen kívül leginkább sültkolbászt, tojásrántottát, babot és sört árulnak.
Ahogy kinyílik az ajtó előttünk, megszólal a bejárat feletti kis csengő, ami új vendégek érkezését jelzi. Annyira ismerős ez a hang! Régen annyit jártunk erre a helyre! Télen, a hidegebb hónapokban mindig kerültünk egyet és erre mentünk az iskolába Justin-nal, csak hogy ő vehessen magának tejeskávét vagy cappucinot én meg forrócsokit, természetesen sok tejszínhabbal a tetején. Nyáron is erre jöttünk, de leginkább csak hazafelé ugortunk be egy jegesteáért vagy egy hűsítő turmixért. Mint akkor is, most is narancssárgák és vörösek a falak, sötétbarna lambériával és bőrüléses kis boxokkal. Justin megindul előttem, ahogy belépünk az ajtón és kiválaszt egy félreeső, számára tetszőleges helyet. Követem és leülök vele szemben. Pont egy ablak mellett ülünk, de le van húzva a roló rajta, hogy a nap kevésbé süssön be, nehogy felmelegítse a helyiséget. A plafonon a megszokott légkeverő lapátok forognak amitől nem lesz állott és büdös a levegő az étteremben. Rajtunk kívül nincsenek sokan, pár idősebb ember eszi az ebédjét a nagyképernyőjű tévét bámulva, egy másik sarokban pedig egy középkorú hölgy kávét szürcsöl és újságot olvas. Hivatalos ruhája arról árulkodik, hogy valószínűleg csak átutazóban van Roseburke-ben.
Az asztalon egy hamutál, szalvéta és sótartó van, azzal ütöm el az időt, hogy a sötét fa asztalról ujjaim begyével felszedegetem a só szemeket és a hamutálba száműzöm őket. Nem merek Justin szemébe nézni. Nem tudom, miről beszélgethetnénk ennyi év után… Régen legjobb barátok voltunk, most meg itt ülünk egymással szemben, mint két idegen, akik most találkoznak először.
Ő szólal meg először:
-És, hogy vagy? –ujjai összekulcsolva fekszenek az asztalon, ő maga pedig bizalmasan előre dől. –Úgy értem, úgy általában…-helyesbít. Tudom hogy érti. Csak azt nem értem, hogy miért kérdezi ezt, hogy miért pont most. Évekkel ezelőtt miért nem jutott neki eszébe érdeklődni felőlem?
-Jól vagyok. –vállat vontam. Többre nem telt tőlem. Nem tudtam mit akar hallani, vagy hogy egyáltalán érdekli-e a válasz vagy csak udvariasságból kérdezi. –És te? –én viszont kíváncsi vagyok, mit felel.
-Miért nem kerestél? –bukik ki belőle. Ebben a pillanatban szembesülök vele, hogy innentől nem kell a bájolgás, nyíltan beszélhetünk egymással.
Felnevetek.
-Tessék?- felháborodottan hátra hőkölök és a szemöldököm már csaknem a hajam vonalát verdesve magasra kúszik. –Ezt pont TE kérdezed?- mutatóujjammal felé bökök, mire az ő szeme is elkerekedik.
-Ezt még is hogy a francba érted?
Ekkor már teljesen pipa voltam rá, pedig alig váltottunk egymással öt mondatot, mióta megjelent. Azt hittem ez egy békés „újrakezdés” lehet, de úgy látszik, tévedtem.
-Úgy értem, Justin, hogy te voltál az, aki elhagyott engem és nem fordítva!-kis híján fel is ugrok a boxból, de próbálom megőrizni a hidegvéremet. Ha már így alakulnak a dolgok, akkor kiteregetem a szennyest!
-Mi van?-hátra hőköl ő is, de számára nem elég ez a távolság tőlem, így ő már kevésbé uralkodva magán, felugrik és beletúr a hajába, majd feljebb tűri az ingujjait mind a két kezén. Nem tudom megmondani, mi van az arcára írva. Szomorúság? Hitetlenkedés? Düh? Én viszont nyitott könyv vagyok. Leplezni sem próbálom a csalódottságom.
-Én azt hittem, hogy támogatsz!
-Mert támogatlak is!
-Én nem úgy vettem észre…
Ekkor már nekem is elegem van, inkább felállok, hogy a szemébe tudjam mondani a mondandóm. Az egész étterem minket néz, nem mintha sokan lennének. Az újságos hölgy is lerakta a hírlapot és inkább a mi melodrámánkat nézi. Egyik felszolgáló sem jön oda hozzánk, hogy felvegye a rendelést. Nem mintha egyikünk is akarna valamit, azon kívül, hogy egymás szemébe hányjuk az igazságot.
-Mondd…hányszor is hallottad te a számból annak idején azt, hogy „kérlek ne menj el” vagy hogy „Ne csináld, ez nem neked való”? Hányszor? Ha jól emlékszem, egyszer sem! Nem álltam az utadba! Nem álltam közéd és a hírnév közé! Elengedtelek, akármennyire is nehéz volt megtennem, de megtettem…
-Aha. Persze. Most állítsd be úgy, hogy én vagyok a hibás, mert éltem a lehetőséggel. –összefonott karjait a mellkasán pihenteti és úgy látszik gúnyos és sértődött arckifejezése nem mostanában fog leolvadni a képéről.
-Én ezt egy szóval sem mondtam!-fejemet csóválom és próbálom visszafojtani a könnyeimet. Ezért féltem a találkozástól, amikor tegnap éjjel megláttam a házuk előtt bagózni. Tudtam, hogy még mindig túl nagy a büszkesége ahhoz hogy elismerje, hibázott. Az évek során csak abban tudtam reménykedni, hogy egyszer majd rájön mennyi mindent vesztett el, köztük engem is. Bíztam benne, hogy én is legalább olyan fontos vagyok neki, mint ő nekem. Lehet, hogy hamis ábrándokba ringattam magam. –Tudod hányszor hívtalak? Párszor felvette a menedzsered, aztán fél perc után le is rázott. Utána pedig már nem élt a telefonszámod.
-Lecseréltem.
-Levelet is írtam…Sokat. Teszem hozzá magamban és már nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek. A kezeim tehetetlenül lógnak a testem mellett. Korábban ökölbeszorítottam, de mostanra elgyengültem. Újra ugyan azt a magányt éreztem mint akkor, amikor Justin itt hagyott. Azt hittem kezd elmúlni, de fél óra a társaságában újra felelevenítette a fájdalmat.
-Azt hittem már nem érdekellek.
-Hát akkor tévedtél. Viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy én már nem érdekellek téged. Viszlát, Justin.

4. Fejezet

Elegem van a mai napból. Döntöm el magamban, majd kicsörtetek az étteremből. A bejárat fölött lévő csengő vadul csörömpöl amikor lenyomom a kilincset, majd akkor is amikor becsapódik az ajtó. De azt már nem igazán hallom, mert már szinte futólépésben távolodok el az utcán a vendéglőtől, a sportkocsitól és az ajtóból utánam néző fiútól is. A szívem majd megszakad, amikor rájövök, hogy a történelem ismétli önmagát. Most én hagytam ott Justin-t és nem ő engem. De nem érdekel. Nem tervezem, hogy visszamegyek hozzá, nincs tervben bocsánatkérés és megbánás sem.
Másodjára viszont még jobban fáj… először elveszíteni az ember első szerelmét, az egy dolog. Fájhat, de másodjára már kínzó lehet. A főutcán a házunkig lévő közel másfél kilométeres távot futva teszem meg. Az emberek akik mellett elhaladok és majdnem fellököm őket utánam fordulva felháborodva fejezik ki a véleményüket, egyesek felismernek és köszönnek, de én csak rohanok tovább, meg sem állok amíg be nem térek a kis utcába és fel nem fogom, hogy mindjárt otthon vagyok. Nem akarok haza menni. A szemközti háznál még nem áll a sportkocsi, így gyorsan levetem a szandálomat és a járdáról behajítom a verandára. Koppan egyet a falon,majd a földre vetődik először a pár első fele, majd amikor dobom a lábbelim második darabját is, az is elterül a földön.
Kirántom a hajamból a vékony fekete gumit, a csuklómra húzom és hagyom, hogy a szőke tincsek rohanás közben rendezedjenek el a vállamon.

Nem terveztem be fogyókúrát a nyárra, de amit mostanság futkorászok az egy pár kiló veszteséghez fog vezetni. De nem bánom. Bánatomban majd tele fogom zabálni magam, a veszteség majd megtérítődik.
További egy utcát futottam le mezítláb, hosszú szőke lobboncommal a nyomomban. Ahogy a hajam vágtázik mögöttem, úgy vágtáznak a könnycseppek is lefelé az arcomon. Nem törődöm vele, a szél majd felszárítja a nyakamról, államról és a szemem alól is. Ennek érdekében még gyorsabban nyargalok. Élvezem, ahogy a talpam a betonnak csapódik, a hang megakadályozza, hogy gondolataim mélyenszántóbbak legyenek. Nem akarom újra melankolikus hangulatban találni magam.
Ha azt mondom, hogy éreztem, hogy ezen a nyáron történni fog valami, akkor hisztek nekem? Az embereknek lehetnek megérzéseik, nem?
A fene sem gondolt arra, hogy a megérzésem ilyen csúnyán fog beteljesülni…

A játszótér felé kanyarodok, mert tudom, hogy ott van egy kút ahol meg tudom mosni az arcom. Csak pár gyerek lézeng itt-ott, a szüleik biztos nem engedik ki őket ilyen meleg délelőtti órákban. Az árok szélén álló kúthoz sétálok és jobb kézzel lenyomom a fogantyút, bal kézzel pedig megcsutakolom a kellemes hideg vízzel az arcom. Amikor a szipogásom alább hagy elzárom a csapot, megtörlöm a tenyerem a nadrágom szélébe és egy közeli padhoz sétálok, ami a fák árnyékában helyezkedik el. Leülök rá és felhúzom a térdeimet, majd lehajtom a fejem és a hajam leple alatt mély lélegzeteket veszek. Próbálom megnyugtatni magam. De nem sokáig foglalatoskodom ezzel –pedig már kezd enyhülni a fejfájásom-, mert egy kislány lép hozzám. Világosbarna a haja és körülbelül a szeme színe is azonos árnyalatú, valamint csillog a kíváncsiságtól. Még egyszer megtörlöm az arcom, bár már nem könnyes, csak vizes.
-Miért sírsz? –kérdezi a kislány. Körülbelül 6-7 éves lehet. Erre most mit kéne mondjak? Mert darabokra szakították a szívem? Mit sem értene ő még ebből…
Épp amikor válaszolni akarok, valami olyasmivel, hogy „Nem is sírok.” mellém lép a kislány –feltételezhetőleg- anyukája és bocsánatot kér, amiért a kislánya beleüti az orrát a dolgomba.
-Patricia? –kérdezem meglepődve, amikor a kislány vállára teszi a kezét.
-Igen? –homloka ráncba fut, nem ismer fel. Persze nem vagyok most a legjobb formámban, de azt hittem, még felismerne, ha találkoznánk. Most pedig itt áll velem szemben és halványlila gőze sincs, ki vagyok.
-Beebe vagyok. Beebe Bennet. Tudod, a szomszédból…-kezdek el magyarázkodni és remélem, hogy a hangom számukra nem tűnik olyan ingatagnak, mint ahogy én visszahallom.
-Ó istenem!- a kezeiben lévő szatyrokat épp hogy lerakja mellém a padra, mielőtt a nyakamba ugorna. Olyan erősen ölel, mint talán még soha senki, ettől megint sírhatnékom támad. Semmi kétség. Érzelmileg labilis vagyok. Amikor eltol magától és lehuppan mellém a lócára akkor az ő szemeiben is könnyeket látok.
-Jezzy, menj játszani édesem!- szól rá a kislányra, mire ő elszalad a hinták felé, de előbb még rám mosolyog. –Annyira megváltoztál! Alig ismerek rád! –kezét a szája elé kapva firtatott tovább, aztán megsimította a vállam. Patricia olyan számomra mint egy második vagy egy harmadik anya. Vele tartottam a kapcsolatot addig, amíg itt éltem a városban, de mióta egyetemre járok, ez is megszakadt.
-És? Mesélj valamit! Hogy megy a suli? Mit tanulsz?-fürkésző tekintete elől nincs menekvés.
-Minden rendben van az iskolával. Orvosnak tanulok, még négy évem van vissza. –kezét a szívére szorította, tudtam, hogy leesett neki. Justin álma volt, hogy orvos legyen. De aztán elragadta a zeneipar én pedig úgy döntöttem, hogy valóra váltom a másik álmát. Szerintem még a mai napig nem tudja…
-Ez csodálatos, Beebe.
Az ujjaimat tördelem az ölemben és a csúszdára koncentrálok, amiről már lekoptatta a festéket a gyerekek feneke. –Mi a baj? –kérdezi Patricia, aki kezdi felölteni anyáskodó formáját velem szemben is. –Csak nem a temetőből jössz?
-Nem… vagyis eredetileg igen. Csak találkoztam Justin-nal és összeszólalkoztunk. Azt hiszi, hogy nem érdekel már…
-És? Nem így van?
-Nem hát! –hitetlenkedve nézek rá. Ha valakinek, akkor neki tudnia kéne, hogy érzek Justin iránt. –Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő volt az, aki semmibe vett engem, de tudod milyen makacs…
-És önfejű, hát persze. Tudod, én sokszor mondtam neki, hogy szálljon le a magas lóról, értékelje át, hogy mi is az ami fontos neki és hogy arra szakítson időt. Ő is még csak egy huszonéves, a viselkedése természetes, az csak hab a tortán, hogy befutott és híres lett. Hidd el, idővel majd megbánja, rá fog jönni, hogy rosszul cselekedett.
-Akkor már késő lesz. Már most késő. Már soha nem kapom vissza a legjobb barátomat. Már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
Patricia és én is nagyot sóhajtunk. Az én hangomból az kivehető, hogy a mai nappal feladtam minden reményem és beletörődtem a sorsomba, az övéből pedig az sugárzik, hogy leesett neki a tantusz.
-Még mindig szereted, ugye?-elhúzva a száját közelebb ül hozzám és magához ölel. A vállára hajtom a fejem.
-Soha egy percre sem szűntem meg szeretni.

Reggel, amikor elmentem, semmi bajom nem volt. Mikor hazaérek, észrevehetően igenis bajom van. Rosszul érzem magam, egy roncs vagyok. Nem vagyok fáradt, még is csak arra tudok gondolni, hogy befeküdjek az ágyamba és átaludjam a napot. A hónapot. Vagy az évet. Esetleg az egész életem.
A nagymama hallja, amikor megérkezem. Az ajtókulcsot felakasztom az ajtó melletti tartóra, a szandálom ledobom és legszívesebben egyenesen a szobámba mennék, de anélkül nem juthatok el odáig, hogy el ne mennék a konyha előtt, ahol a mama vár. A konyhaasztalnál ül és meggyeket magoz. Ahogy meglát és az arcomra pillant, megtörli meggyleves és vérvörös tenyerét a kötényébe és felém robog, hogy megöleljen. Nem mondd semmit. Nem kérdez semmit. Csak ölel. Az én arcom, ami a Patricia-val való találkozástól egészen idáig száraz maradt, most megint nedvessé válik.
A hetek egyről a kettőre eltelnek. Ha nem muszáj nem megyek sehova, inkább csak a szobámba bezárkózva könyveket olvasok, amik által olyan életeket élek át, amilyen nekem soha nem lesz. Amikor már nincs mit olvassak, előveszem a tankönyveket és azokat bújom egész nap. Próbálok nem tudomást venni a házunkkal szemben álló sportkocsiról és a néha-néha feltűnő Justinról. Mindig van mivel lefoglalnom magam. Reggelente nagyon korán kelek, szinte nyitás előtt már a bolt előtt várakozom, hogy bevásároljak és senkivel ne találkozzak, főleg Vele ne. A város ekkor még élettelen, csak a nap sárga sugarai utalnak arra, hogy a bolygó forog tovább, még van élet. Néha-néha elugrom a piacra is szombatonként, de akkor is a lehető legkorábban ülök be az autóba. Máskülönben minden nap reggelit készítek a nagyszüleimnek és újabban belefogok a takarításba is. Először csak a szobámmal kezdem, úgy unaloműzésképpen is, de rá kell jöjjek, hogy nem a legjobb ötlet. Amikor megtalálom a képeket amik akkor készültek, mikor 4-5 lehettem és gondfeledten és örömittasan biciklin száguldoztam Justin társaságában, a mellkasomhoz szorítom a fényképet, az ágyra dőlök és próbálom elfeledtetni vagy legalább csillapítani a bensőmben tomboló „Nem akarok nélküled élni” érzést. Mondjuk, hogy több-kevesebb sikerrel sikerül.
Megtalálom a barátságkarkötőnket is, amit Justin saját kezével készített nekem én pedig egy hasonlót ajándékoztam neki cserébe. Egy csomó minden rá emlékeztető dolgot találok még. CD-ket, DVD filmeket, amiket kölcsön adott és ezek szerint a mai napig nem adtam neki vissza. Ezeket a dolgokat egy dobozba gyűjtöm és elrakom a ruhásszekrényem egy hátsó zugába, majd betemetem ruhákkal. Minden szekrényt és polcot letörölgetek, a függönyöket kézzel mosom ki, a padlót és a szőnyegeket pedig kézzel sikálom át. Fáradalmas és időigényes munka, de ha ez az, ami lefoglal…akkor ezt kell tennem. Ismétlem hát a folyamatot a nagyszüleim hálószobájában, a nappaliban, a folyosón, a fürdőszobában és a konyhában is. A nagyi nem győz hálálkodni a sok segítségért, én pedig nem győzőm elmondani, hogy tényleg felesleges megköszönnie, szívesen csinálom. Pár nappal több mint egy hét alatt végzek a benti nagytakarítással. Aztán egy hét pihenőt akarok tartani, de nem bírom a tehetetlenséget és a fejembe egyre csak betüremkedő gondolatok hárítását, így veszem a bátorságot és kimegyek, hogy elvégezzem a kerti munkát is. A kerti munka által vállalom a kockázatot, hogy találkozom Justin-nal, de bízom benne, hogy vette az adást és nem olyan hülye, hogy azok után ami történt, felkeres, odajön hozzám.
Szerdán előhalászom a garázsból a régi, poros biciklimet és ezúttal kerékpárral megyek el a gazdaboltba, hogy gyomirtót és virágföldet meg egy pár új gumikesztyűt és gumicsizmát vegyek.
Azért érdekes, nem?
A legtöbb tinédzser, vagy korombeli ilyen esetben alkoholhoz esetleg drogokhoz nyúlna bánatában, miközben én házimunkába temetkezem. Példás magatartás, nemde?
A kertben nem tevékenykedek annyit, mint a házban. Csak három napig tart, míg mindent rendbe szedek. Először kitakarítom a fészert, hogy hozzáférjek a szerszámokhoz. Aztán megszerelem a fűnyírót és hétszentségelek egy sort, mert könyékig olajos leszek és bár nem látom, de tudom, hogy a homlokomon is húzódik egy csík és talán még egy hajtincsem is bemocskolódott. Már magasan jár a nap, mire végzek a rendrakással és megtalálom a gereblyét és a metszőollót anélkül, hogy elbotlanék és felakasztanám magam egy épp lelógó hosszabbítóba. Hihetetlen, hogy a nagypapa ilyen rendetlen legyen!
Lenyírom a füvet. A ház előtt is és a kertben is. Mindenhol. Tiszta fű és por a lábam, nincs mihez hasonlítani, azt, ahogy kinézek. Farmernadrágot viselek és fehér trikót. A hónaljamnál biztos nagy kerek foltok jelzik, hogy verejtékezem és a csomókba állt hajam is erről árulkodik. De nem érdekel, mert legalább mozgok egy kicsit. New York-ban erre nem nagyon van lehetőség. Persze szaladhat az ember a busz után, vagy elmehet konditerembe, de az még sem ugyan az, mint egy kis egészséges kerti munka egy kertvárosi háznál. New York-ban ugyan is nem sok kertvárosi ház van. És az embernek nem sok ideje van sportolni.
Amikor a nagymama szól, hogy menjek ebédelni, rögtön abba is hagyom, amit csinálok és rohanok enni. Vagy az én esetemben zabálni. Úgy tele eszem magam, hogy alig bírok mozdulni az asztaltól.
Szívest örömest ledőlnék a kanapéra, de mivel azt már korábban kitisztítottam, nincs szívem újból bemocskolni, így miközben visszakullogok a kertbe abban reménykedem, hogy az étel hamar áthalad rajtam, mert torkig vagyok és attól tartok hamarosan elhányom magam. A saját érdekemben úgy döntök valami visszafogottabb munkát keresek magamnak, míg az ebéd le nem ülepszik a gyomromban. Kigazolok a fehér fakerítés mentén, ahol a fűnyíró nem vágta le a füvet. Mielőtt zöld gumikesztyűt húzok és letérdelek gyomlálni, felfogom a hajamat, hogy legalább a tarkóm hűsítse a szellő, ha erre kószál egy gyenge fuvallat. Két vödröd is megtöltök gyomokkal, mire végzek a kerítés mentén és a ház falánál a rózsabokrok között is. Aznap már nem csinálok semmit, mert fáradt vagyok és a szemeim úgy ragadnak le, mintha rájuk nehezedne a föld összes gravitációs ereje.

Másnap megint úgy érzem magam, mintha semmit nem használt volna a figyelemelterelés. Újra megtaposottnak és összetiportnak érzem a szívem s lelkem. Bensőmben tüzet gyújt a düh, majd kioltja azt az újabb csalódás. Újra elnyomottnak és zsibbadtnak érzem magam, úgy érzem soha többé nem lesznek érzéseim, bár az arcomon patakokban lefolyó, maguknak medret vágó cseppeknek nem ez a véleményük.

Reggel azzal startolok, hogy bekenem a vállamat, a karomat és az arcomat valami büdös, de annál inkább hatásos krémmel, amit a nagymama adott leégés ellen, ugyanis a tegnap szabadon hagyott bőrfelületek mind ropogósra égtek, a hajamat pedig mintha kiszívta volna a nap és mintha még inkább szőkének látszana. Bár lehet, csak azért tűnik világosabbnak, mert a bőröm szemmel láthatóan sötétebb lett.
Folytatom azt, amit tegnap abbahagytam. Ezúttal később kezdek neki a munkának, mert később ébredek. Eldöntöm magamban, hogy nincs időm a nyavalygásra a sajgó bőrfelületek miatt, így reggeli után rögtön nekifogok kirámolni a garázst. Mindent, ami nem kell a kert hátsó részébe cipelem és egy fémhordóba dobom, hogy később eltüzeljem. Olyanok kerülnek a tartályba, mint régi tankönyvek, régebben barkácsolt madárijesztő és madáretető darabjai. A régi kinőtt halloweeni jelmezek, egy törött szánkó részei és még sok más haszontalan dolog.
A nap többi részében azzal vagyok elfoglalva, hogy megjavítsam a kerítés egy törött deszkáját, hogy lemetszem a rózsákat és hogy a ház előtti virágágyásba új növényeket ültessek. Délután pedig lefekszem aludni.

Mire felkelek este, már alkonyodik. A gyomrom korogva ennivalót követel, így mielőtt kimennék a kertbe megeszek egy almát a konyhapultnak támaszkodva. Nagypapa a kanapén elnyúlva amerikai foci meccset néz és látszólag nagyon bele van merülve. Nem akarom megzavarni, úgyhogy inkább nem kérdezem meg, hogy hol tartják az öngyújtót vagy a gyufát. Kihúzok pár fiókot a konyhában meg a nappaliban is, mire rátalálok egy skatulya gyufára. A zsebembe csúsztatva belebújok egy papucsba és a hátsó ajtón távozva a kerti csap felé indulok. Megtöltök egy kannát vízzel a kerti csapnál és a lemenő nappal a fejem fölött a ház előtti ágyáshoz indulok, hogy meglocsoljam a délelőtt elvetett palántákat. Ekkor veszem észre, hogy a szomszédos ház verandáján Justin áll. Nem vesz észre, mert vele szemben –nekem háttal- egy fekete adonisz nyom éppen csókot az arcára. A nem sokkal ezelőtt elrágcsált alma úgy dönt bukfencezik egyet a gyomromban, amitől hányingerem támad. Úgy érzem a világ összes összeesküvés elméletét ellenem szőtték. Szinte már keresni kezdem a bokrokban és a fák között a kandi kamerákat, hátha csak valami átverés főszereplője vagyok. De attól tartok mégsem.

Előhúzom a zsebemből a skatulyát, kinyitom. Kiveszek belelő három szálat, majd mind a hármat egyszerre gyújtom meg a doboz oldalán elhúzva őket. Megvárom, amíg rendesen lángra kapnak majd bedobom őket az előttem álló tartályba amibe korábban összegyűjtöttem a dolgokat amikre többé már nincs szükségem. Vagy amikre nem akarom, hogy szükségem legyen többé. Lángra kapnak előttem az emlékek és azt kívánom, bárcsak a fejemben is megsemmisülnének. Legalábbis azok amik Justin-hoz kötődnek.

Fejezet

A nyár érzelmek és Justin nélkül könyörtelenül gyorsan tovaszállt. A napjaim ismét önsanyargatással és semmitevéssel teltek. Már nem volt mit tennem, az összes ház körüli tennivalót elvégeztem. Már semmi sem kötött le. Beletemetkeztem a könyveimbe és elhanyagoltam magam. Vártam, hogy elteljen az augusztusi hónap és újra visszatérjek New York-ba. Hogy újra magába szippantson a nagyvárosi nyüzsgés, a tennivalók, az iskola, a tanulás, a munka. Mivel a következő szemeszter csak októberben kezdődött, szeptemberre leszerveztem magamnak egy munkát, hogy összeszedjek egy kis pénzt amiből a számlákat tudom fizetni. Augusztusra is le tudtam volna szervezni, csakhogy a nyarat mindenképpen a nagyszüleimmel akartam tölteni. És ez lett belőle. Egy totális káosz.

Egyik nap arra kelek, hogy a konyhában egy gyönyörű rózsacsokor áll az asztalon, díszes vázába állítva. A csokor összes virága vörös, kivéve egyet, ami fehér.
-Ez honnan van? -kérdezem nagymamát aki épp lekvárt töltöget dunsztos üvegekbe. -Nem tudom. Az ajtó előtt volt reggel, amikor kimentem az újságért. -megvonja a vállát és tovább csinálja amibe belekezdett. -De gyanítom, hogy neked jött.

A virágszálak közé van tűzve egy kártya. A kezembe veszem és szétnyitom. A szememmel átfutom a sorokat, de annyira felszínesen hogy szinte semmi nem marad meg belőle a fejemben. Csak az utolsó sor. Abból is egy szó. Justin.

Kikapom a csokrot a vázából, ami majdnem felborul és kiviszem a ház előtt álló fém kukához. Beledobom és nem csukom le a konténer tetejét. Hadd lássa csak Justin, hogy milyen sorsra jutott a szívemben ő is és a csokra is. Most komolyan. Mire véljem ezt? Évekig nem keres, nem tartja velem a kapcsolatot aztán gondol egyet és felbukkan a szüleim sírjánál, aztán leteremt mert én nem kerestem őt! Nekiáll veszekedni velem, azzal vádol, hogy nem támogattam eléggé, aztán hagyja, hogy elmenjek. Utána hetekig nem keres, aztán küldd egy csomó rózsát meg egy kártyát ahelyett, hogy megtenne húsz métert és személyesen átjönne bocsánatot kérni, vagy elmondani azt amit a kártyára írt. De nem. Ő inkább üzenget. Hát akkor tudja csak meg, hogy mennyire nem érdekel a mondanivalója! Az a hajó már elúszott. Kezdek inkább haragot és utálatot érezni mintsem csalódottságot és szomorúságot. Kezdem meggyűlölni Justin-t azért, amit velem tett. Azért, amiért ennyire magamra hagyott és még csak elismerni sem volt képes. A fene essen belé!

Visszasietek a házba és a ruhámat utcai ruhára cserélem. Felkapok egy cipőt ami találomra a kezembe akad és magam mögött az ajtót becsapva elviharzok a gazdaboltba, nagyinak még több befőttes üveget venni. Reggel nyolc óra múlt, a nap még csak felkelőben van. A levegő a szokásosnál hűvösebb, de nem bánom. Kell valami ami kioltja bennem a dühöt. A város központjába érve lerakom a biciklit és gyalog folytatom az utamat a boltig.

-Beebe? -ismerős hang szólít a nevemen az utca túloldaláról. Megfordulok és szembe találom magam egy ismerős arccal.
-Janet?
-Istenem, de rég láttalak! Hogy vagy? -Janet osztálytársam volt a helyi iskolában. Egész jól kijöttünk egymással. Azután, hogy Justin elment, ő lett az új „legjobb barátom”. Viszont a kapcsolatot vele se tartottam sokáig, miután leérettségiztünk.
-Én jól. És látom te is. Egész kikerekedtél... -a nagy hasára célzok amit egy lenge vörös póló takar el.
-Ó igen! Ez már a második! -megpaskolja a pocakját és nevet. Nekem pedig leesik az állam.
-Nem is tudtam, gratulálok!
-Ez még semmi! Hétvégén lesz az esküvőm. Soha nem találod ki, kihez megyek hozzá! -hirtelen féltékeny leszek és azt kívánom bár csak ne találkoztam volna össze vele. Janet nem nagyzol, nem dicsekszik, csupán csak boldog és szeretné megosztani valakivel az örömét. Én viszont rettenetes ember vagyok. Nem tudok együtt örülni vele, mert felemészt a féltékenység, hogy neki összejött az élet, nekem pedig nem. Családja van. Két, vagy több csodálatos gyereke is lesz és megházasodik. Én még csak azt se mondhatom el magamról, hogy komoly kapcsolatom van. Feleslegesnek érzem magam a világon.
-Kivel? -kérdezem szomorkás mosollyal az arcomon. Próbálok kíváncsiságot tettetni, de ebben a pillanatban nagyon nehéz.
-George-val! -nevet fel örömteljesen. Arcán apró gödrök jelennek meg, szeme sarkában összefutnak a ráncok. Én is vele nevetek.
-Az ki van zárva! Lehetetlen! Ki nem állhattátok egymást!
-Igen, így igaz. De tudod mit mondanak... az ellentétek vonzzák egymást.
Szerintem ő is észrevette az arcomra kiült letörtséget, mert most már ő is csak szerényen mosolyog. Kezével végigsimít a vállamon, másik tenyerével a hasát fogja, majd így szól.
-Figyelj Beebe, ne vedd rossz néven...csak nem tudtam, hogy itthon vagy. De szívesen látunk az esküvőn meg a lakodalmon is! George is biztos örülni fog neked! Most viszont ha nem haragszol, mennem kell mert a nagyobbik fiúnk egyedül van otthon az apjával, amiből semmi jó nem sülhet ki... Tényleg gyere el! Szeretettel várunk!
S azzal le is lép, olyan sebesen mint amilyen gyorsan felbukkant.

Bemegyek a boltba megvenni az üvegeket és közben azon gondolkodom, hogy elmenjek e vagy sem. Biztos jó kikapcsolódás lenne. Jó lenne újra látni a régi ismerősöket. És egy szép lezárása lenne ez a nyárnak. Már csak egy hét és vissza kell utazzak New York-ba, ezért úgy döntök, ha törik, ha szakad de ott leszek az esküvőn és igenis jól fogom érezni magam. A fejemben motoszkáló vészjelző hangokra oda se figyelek.

Pár nappal később elkérem papa mustangját és átkocsikázok Londonba. Erre sem jártam már vagy ezer éve. Ellentétben Roseburke-val, itt megváltoztak az utcák. Új épületek lettek építve, a régiek pedig fel lettek újítva. Azon a környéken direkt nem járok, amelyiken Justinnal lógtunk. Megpróbálok mindent elkerülni ami rá emlékeztet. Bejárom a várost, nézelődök, megiszom egy kávét és ruhákat vásárolok magamnak. Viszonylag hamar végzek, mert soha nem volt kenyerem a vásárlás. Megtömök pár kosarat, fizetek majd távozok. Szatyrokkal a kezemben sétálok vissza a parkolóba az autóhoz, ám egy üzlet kirakatában megakad a szemem egy hosszú, mélykék estélyi ruhán. Nem különösebben illik egy esküvőhöz, de mivel semmi más alkalmi ruhám nincs, betérek a kis boltba és azonnal fel is próbálom. Azt nem mondom, hogy olyan, mintha rám öntötték volna, itt-ott lehetne bővebb, itt-ott pedig szűkebb. A ruha a hátamat teljes egészében szabadon hagyja, csak két vékonyka spagetti pánt keresztezi a lapockáimat. Elől a jobb combomon hosszú hasadék húzódik fel, láttatva lebarnult ám még mindig világos bőrömet. A ruha anyaga puha, a melleim között pedig átlátszó anyag fut, kristályokkal díszítve. A csípőmön pedig redőzve hullik alá az anyag, teljesen a földig. Túl hosszú, de tudom, ha magassarkút húzok, akkor pont jó lesz. Teljesen szerelmes vagyok az estélyibe, a színébe is, ami olyan mint a háborgó tenger színe. A tükörből látom, hogy teljes összhangba van a szememmel.

Ahogy sikerül leráncigálnom magamról a darabot, azonnal a kasszához sietek és kifizetem. Az áráról nem veszek tudomást.

Ahogy szombat reggel felkelek, már cseppet sem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet elmenni arra az esküvőre. De már nincs visszaút, mert megígértem saját magamnak, hogy „kicsapok a hámból”. És a ruhám is egy vagyonba került, kár lenne ha a szekrényben rohadna a következő ilyen alkalomig, vagy addig míg évekkel később meg nem találom és ki nem dobom, mert már nem jó a méret.
Tehát felkelek és ráérősen elkezdem kikupálni magam. Ez alatt azt értem, hogy kifestem a körmöm, majd elmegyek fürdeni és lekapirgálom a lakkot ott, ahol kimentem és ráfestettem a bőrömre. Leborotválom a lábam, kiszedem a szemöldököm. Bekenem az arcom mindenféle kenceficével, hogy jó puha legyen. Megebédelek (a nagyi ragaszkodott hozzá). Kisminkelem magam, megkérem a nagyit, hogy kezdjen valamit a hajammal, hogy ne nézzen ki annyira hétköznapian. És a végeredmény meg kell mondjam, csodálatos. Hosszú tincseimet fonott kontyban tűzte fel. Kicsit kócos kontyba, ami nem kelti annyira azt a tökéletes frizura hatását. Pár fürtöt hagyott az arcom mellett lógni, amitől még drámaibb hatást keltett az egész.

Az idő őrült tempóban kezd telni. Egyik pillanatban még délután egy van, a másikban pedig már fél három. A ceremónia háromkor kezdődik. Felállok nagyapa mellől a kanapéról és bemegyek a szobába, hogy belebújjak a ruhába is. A sminkem és a hajam már kész volt, már csak az utolsó simítások hiányoztak. Mikor belebújok a kék szépségbe, és felhúzom az oldalán a cipzárt, küszködnöm kell a könnyeimmel, nehogy sírva fakadjak. Egyik pillanatban még rövidnadrágban meg strandpapucsban ülök, a másikban pedig mintha a Vogue címlapjáról léptem volna le. Nagymama arcáról is a meglepett kifejezést olvasom le. Az ajtóban áll és csak néz.
-Annyira gyönyörű vagy! Emlékeztetsz... -nem fejezi be a mondatot. Tudom hova akar kilyukadni. És egyet értek vele. Lehet én is ezért érzékenyültem el épp ennyire, mert túlságosan is hasonlítok az édesanyámra. Úgy nézek ki, mint ahogy ő az emlékeimben él.

A cipőmbe is belebújva már teljes egészében egy érett, erős nőnek éreztem magam. És reméltem, hogy annak is látszom.

A nagyszüleim kikísérnek a verandára, jó szórakozást kívánnak és büszke pillantásokkal pásztáznak addig, míg egyre távolodó alakomat látják az utcán.

Az esküvőt Roseburke mellé egy tisztásra rendezték. Idilli hely, csodásabban nem is nézhetett volna ki a fehér székekkel, a rózsafüzérekkel kirakott oltárral, a szépen feldíszített sátrakkal és a patakparton lévő sárga lámpásokkal. Elfoglalok egy szabad helyet, amiből már nem igen volt. Valószínűleg én érkeztem a legkésőbb. Nem sokáig ülök és hallgatom a mellettem ülök csicsergését arról, hogy Janet milyen szarul fog kinézni nagy hassal a menyasszonyi ruhában, mert hamarosan felcsendül egy ismerős zene, mégpedig Celine Diontól a Because you loved me című szám. És egy öltönyös alak jelenik meg a pap mellett az oltárnál. Az öltözéke hasonló színben pompázik, mint az enyém. Várja, hogy jöjjön az a rész, amikor be kell csatlakoznia a dalba, addig kezében leengedve tartja a mikrofont és a közönséget pásztázza. Amikor meglát engem, halvány mosolya eltűnik az arcáról és nyel egyet. A mellettem ülő, nálam tíz évvel idősebb nő rám sandít, majd odasúg valamit a barátnőjének. Justin nyel egyet, majd a szájához emeli a mikrofont és énekelni kezd. Megigazítom a combomon a mélyen vágott ruhát és állom a tekintetét. Eközben megjelenik a vőlegény is az oltár végén, aztán mindenki hátra néz, hogy lássa a közeledő menyasszonyt. Mindenki, csak én nem. Mert még mindig állom Justin tekintetét.

„For all the love I found in you
I'll be forever thankful baby
You're the one who held me up
Never let me fall
You're the one who saw me through through it all”

A csontomig hatol a pillantásával, de én csak ülök ott és nem hagyom hogy megtörjön. Érzem, hogy a szemem megtelik könnyel, az ajkam remeg, de ő ezt ilyen messziről nem láthatja és ez erőt ad. Összeszedem magam és nyelek egyet. Emlékeztetem magam, hogy mit művelt velem, hogy mennyire összetört, hogy mennyi idő telt már el azóta, hogy ennyi idő elteltével már nem szabadna fájnia. Mégis, a dallam, a szöveg, aki énekli darabjaimra szed megint. A rekedtes hang és a dal magas pontjai sem segítenek sokat. Egy könnycsepp kicsordul a bal szemem sarkából, de azonnal letörlöm, mert elrontaná a sminkem. Janet elképesztően néz ki! Csak úgy sugárzik belőle a boldogság én meg tök vacakul érzem magam. Lelkileg úgy érzem magam, mintha egy temetésen ülnék, nem pedig egy esküvőn. Próbálom a jó oldalát nézni ennek a napnak, mégpedig azt, hogy itt és most két ember ígéretet tesz egymásnak, hogy örökre, bármi is történjék együtt fognak maradni és szeretni fogják egymást. Ez pedig egy csodálatos dolog.

Elkapom hát a tekintetem a kék öltönyös fiúról, mosolyt öltök az arcomra és a menyasszonyt, meg a vőlegény elérzékenyült és egyben kielégült arcát nézem. A dalnak amúgy is vége, és következnek az eskük, meg az egész szertartás. Elcsattan a csók, mindenki sír, nevet és tapsol. Én is felállok, tapsolok és fütyülök. És boldog vagyok miattuk. Legalább nekik összejött.
A ceremónia után átvonulunk a sátrakba, ahol az asztalok állnak és neki kezdünk az evésnek, na meg az ivásnak. A nap odakint mindent narancssárgára fest, a sátraknál áll egy színpad, ahol a hang technikával babrálnak, miközben mi eszünk. Ismét olyanok mellett ülök, akiket nem ismerek, de ezúttal nem zavar mert kedvesek és megpróbálnak bevonni a beszélgetésbe. Nem igazán tudok koncentrálni mert a hangszórókból már egy új szám szól, amit ismét az ismerős hang énekel. Nothing like us.
-Én nem hiszem, hogy megházasodok. -mondja az egyik. Stephanie, azt hiszem.
-Aztán ugyan miért ne? A legcsodálatosabb dolog a világon. Esküvő nélkül nincs értelme az életnek. -így Christina.
-Egy papír és egy csomó ígéret nélkül is bíznod, hinned kéne a párodban. Semmi értelme az egésznek, ha papírok nélkül nem képes betartani az ígéreteket. -ismét Stephanie.
-Te mit gondolsz erről?-kérdeznek engem.
De túlságosan is el vagyok gondolkodva azon, amit Stephanie mondott. Betartani az ígéreteket...hinni a másikban...

„There's nothing like us,
There's nothing like you and me,
Together through the storm. „

-Én...elnézést. Ki kell mennem a mosdóba. -azzal felállok az asztaltól, megtörlöm a számat és elindulok a tisztás szélén felállított wc-khez, amik bár nem túl higiénikusak, még is megfelelőek a célra.

Ahogy a színpad mellett elhaladok és azon vagyok, hogy a magassarkú cipőm sarka ne akadjon bele egyik kábelbe se, valaki elkapja a könyököm. Hátranézek és szembe találom magam Justinnal. Az, akit egész nyáron kerültem, most fél méterre se áll tőlem. A fenébe!
-Beebe! Én csak...
-Justin, hagyjuk ezt...nem vagyok kíváncsi rád.-magam is meglepődöm, milyen céltudatosan hangzik a hangom.
-Figyelj, tudom, hogy mit érzel és csak el szeretném mondani, hogy...
-Meg a nagy francokat tudod! Halvány lila fingod sincs róla, hogy mit érzek! Még elképzelni sem tudod!-magasabbra emeltem a hangom és páran felénk néztek, de rögtön el is kapták a tekintetüket. Justin hátrahőkölt és elengedte a karomat.
-Hadd tegyem jóvá! Tudom, hogy még mindig szeretsz! Én ezt nem bírom... -beletúr a hajába, majd feltűri az ingujját. Arca kétségbeesett, tekintete fátyolos.
-Már nem szeretlek téged, Justin. -válaszolom ezúttal higgadtan és a lehető legkomolyabban. Egy szempillám se rebben. Justin álla megfeszül, tenyerei ökölbe szorulnak.
-Nem szeretsz többé, de néha amikor felnézel az égre, a csillagokban a szemeim ragyogását véled felfedezni. Nem szeretsz többé, de néha, amikor az autóban váltogatod a rádiócsatornákat és meghallod a dalt amit mindig együtt énekeltünk, ellepi a mellkasodat az a nyomasztó fájdalom. Nem szeretsz többé, de néha azon kapod magad, hogy rám gondolsz és az emlékeinkre, meg azokra a dolgokra amiket együtt csináltunk. Nem szeretsz többé, de néha, amikor olyan részeg vagy hogy még a saját nevedre sem emlékszel, az enyém mégis eszedbe jut. Nem szeretsz többé, de néha még a stop táblákon is áthaladsz, mert túlságosan fájna, ha egynél meg kellene állnod, különösen annál, amelyiknél megfogtam a kezed és azt mondtam, hogy nem hagylak itt, visszajövök. Nem szeretsz többé, de néha, amikor órán vagy, vagy az ágyban, vagy egy filmet nézel, vagy zenét hallgatsz, megüt téged, hogy nem vagyok veled és csak sírsz és sírsz, de mindezek ellenére megesküszöl rá, hogy nem szeretsz többé. Igaz? -mire mondandójának a végére ér, én már sírok. Patakokban folynak a könnyeim. Mindenki, ismétlem MINDENKI minket néz, ugyanis Justin eleinte csak kiabált, aztán kezébe vette a mikrofont és abba beszélt tovább.
Körülbelül a második mondatnál már rájöttem, hogy igaza van. Nem esküdhetek meg arra, ami nem igaz. Hazudtam magamnak is. Illetve olyat próbáltam meg behazudni magamnak, ami csöppet sem igaz. Próbáltam felülkerekedni egy érzésen. Mélyen eltemetni a magamban. De ez láthatólag nem sikerült.
-Mégis mit vársz tőlem, Justin? -hangom halk, rekedt és mély. Nem akarok a szemébe nézni, de nem tudom elfordítani a fejem. Képtelen vagyok rá.
-Téged hibáztattalak valami olyanért, amit nem te követtél el. Benned kerestem a hibát, te voltál a bűnbak számomra, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azt elterveztem. Megígértem valamit és nem tartottam be. Elhanyagoltalak és fene se tudja már mennyi hibát követtem el! De még mindig fontos vagy számomra. És sajnálom. Bocsánatot kérek mindenért, amit elkövettem. És azért is, amit még nem, de el fogok.
Megtörlöm az arcom és szipogok. Próbálom összeszedni magam. De a szavai és a közelsége megzavar.
-Azt hiszed egy bocsánatkérésre vártam több mint 7 évet, Justin? Azt hiszed, ez...
Aztán olyan hirtelen, hogy még pislogni sincs időm, közelebb lép, két tenyerébe fogja az arcomat és megcsókol. Ajkai puhák, gyengédek és egyszerre durvák. Karjaim a nyaka köré csusszannak és körbefogják azt. Körülöttem teljesen megszűnik a világ, csak mi ketten vagyunk. Tök mint egy filmjelenet. Mintha a fejünk felett tűzijáték robbanna és bár ez nem történik, hallom hogy a tömegből -amiről teljesen megfeledkeztünk- valaki tapsolni kezd. Aztán folytatja valaki más, később pedig már mindenki tapsol és ujjong. Justin elhúzódik és bár én nem szeretnék elszakadni tőle, még is örülök, hogy megteszi. Újra egymás szemébe nézünk. Az övé is csillog, az enyémből pedig szüntelen folynak a könnyek. Justin letöröl egyet a hüvelykujjával.
-Most mondd, hogy már nem szeretsz!
Arca holt komoly. Eszembe jut, mikor láttam ilyennek utoljára. Nem bírom, ha így néz rám.
-Szeretlek Justin Drew Bieber.
-Szeretlek Beebe Marybeth Bennet. -az ő szeméből is kicsordul egy könnycsepp. E láttán még jobban elgyengülök, így mielőtt teljesen cserben hagyna a térdem, odahajolok és megcsókolom, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Egyszer, s mindenkorra. Ugyanis fülig, teljesen, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok Justin Bieberbe.

Epilógus

Justinéknál fekszünk a kertben a fán lévő kis faház padlóján. Az esküvőről leléptünk és mindketten tudtuk, hogy ez az egyetlen hely, ahol most mindketten szívesen lennénk. A ruhám poros, Justin inge szöszös. De nem foglalkozunk ilyesmivel. A mellkasán pihentetem a fejem, ő pedig fogja a kezem. Lassan veszi a levegőt, azt hiszem elaludt. Amikor ránézek az arcára, látom, hogy sír. Patakokban folynak a könnyei. Ettől teljes egészében roncs leszek és az én szemeim is megtelnek könnyel. A torkom összeszorul.
-Mi a baj? -kérdem.
-Arra a napra gondolok, amikor itt hagytalak. -mondja és összeszorítja a szemét. Még több könny préselődik ki a szemhéja alól.

Az is egy olyan nap volt, mint a mai. Mindketten sírtunk.

Kora reggel volt, talán hat óra lehetett. Justin gépe korán indult. Aznap éjjel nála aludtam. Szinte semmit nem aludtunk, csak feküdtünk az ágyban. A fejem a mellkasára hajtva, ő pedig fogta a kezem. Nem sírtunk. Akkor még nem. Nem fogtuk fel, mi vár ránk. Reggel arra keltem, hogy Justin nincs sehol. A bőröndök eltűntek a szobából. Megijedtem és sírva rohantam ki a szobából. Le a földszintre, majd ki a házból. A ház előtt egy taxi állt, épp a csomagtartót töltötték fel a tucatnyi bőrönddel. Amikor Justin észrevett, kicsordult a könnye. Közelebb lépett hozzám és megölelt.
-Visszajövök. -mondta.
-Tudom. Várni foglak. Szeretlek.

Még egyszer megölelt, ahogy az anyukáját is, majd beszállt a sárga taxiba, az pedig elhajtott Justinnal együtt.

-Komolyan mondtad.
-Igen.
-Vártál rám egészen idáig.
-Igen.
-És szeretsz.
-Igen.
-Már akkor szerettél.
-Igen.
-Szeretlek.
-Szeretlek.

Nothing like us

Első bejegyzés